Történetek - 55.oldal

Változás… Csak egy szó, mégis annyi mindent foglal magában. Fájdalmat, örömöt, boldogságot, szomorúságot. Nem is gondolná az ember, hogy ettől a szótól akár az élete is függhet. Pedig igen… Elég 1 kicsi változás ahhoz, hogy régi énünk teljesen felboruljon, és helyébe lépjen a mérhetetlen nagy fájdalom. Elég egy szó is akár hozzá… egy tett...

Egy tükörkép volt… Az anyját látta… Nem mert megfordulni… Nézte, ahogy közeledik felé az utca túloldaláról… Sheichit kiverte a veríték, az alak egyre közelebb ért… Sheichi ezt már nem bírta… behunyta a szemét és csak hajtogatta: „te nem lehetsz az… ez csak káprázat”… pár másodperccel később felnézett, már senkit nem látott. Még mindig tiszta libabőrös volt...

Mozdulni se bírtam a félelemtől. Az alak elindult felém. Ocsmány volt. Az arca teljesen eltorzult, a fogai nekem akkor teljesen úgy tűntek, mintha egy ragadozó fogai lennének. A kezében egy hatalmas konyhakéssel megindult felém. Én csak álltam, nem mertem mozdulni, csak bámultam őt. Már teljesen közel ért hozzám kezét, melyben a kés volt a magasba emelte, hogy lesújtson...

Leültem, gondoltam, mivel a szomszéd székben van, szóval átkarolom vagy valami. De egyből az ölembe ült. Utána készült rólunk 2 kép, majd kaptam tőle egy szájrapuszit...

Sheichi Shirouki alig múlt 2 éves mikor szülei autóbalesetben meghaltak. Sheichinek azonban sose kellett nélkülöznie. 18 éves koráig az állam nevelte, a fiú remek tanulmányi eredményeket ért el, s az érettségi után szülei jóvoltából megkapta első lakását, bankkártyáját, s egy meseszép autót. Mindene megvolt. Igaz Sheichi nem sejtette kinek a közbenjárására kap mindig elegendő pénzt, mint ahogy azt sem ki az, aki a számláit és további tanulmányait fizette...

Önkifejezés, művészet, közhelyek – ennyit kapunk, ha valamelyik kis retardáltat megkérdezik, hogy ugyan édes fijam mongyadmá’ meg nekem, hogy mi az anyádér’ kellett összefirkálni a kerítésemet? (Esetleg a pedagógiai jellegű maflástól meglazul vagy két foga.) És milyen mélyen meg tudnak sértődni, mikor a yard gyűjti be őket. Na az előállítóban meg alábbhagy a hatalmas lázadás, az önkifejezési kényszer leginkább a „fel akarom hívni anyukámat” mondatra redukálódik...

- Gyere, akarlak! Basszál meg keményen! - mondtam.
Nem kellett kétszer mondani. Mögém térdelt, s keményen belém hatolt. Szinte hihetetlen sebességgel szeretkeztünk, alig bírtam tartani a tempót. A pozícióváltás egy kis lenyugvási időt adod, de így sem volt sok hátra...

Nagy kedvencem még az ilyen, ehhez hasonló panelmammerek (és panelfaterek) diskurációs témája a buszon. Az egyik ugye adott: hogy ezek a majji fiatalok miért nem adják át nekik a helyet, mert jajj úgy fáj a lábam (hetvenévesen a buszmegállóban nyargalászni, hogy megszerezze a KEDVENC helyét… nekem is fájna, igen igen, ja ja). A másik meg az épp aktuális betegségről-testi bajról szóló anekdota. Főleg ha két panelmammer kerül egymás mellé. Jááájj Irénkém, képzeld, a Margitkát tegnap bevitték...

Neki valami száraz, és biztonságos helyre lenne szüksége, ahol nem fedezik fel egy hamar. Kóborolt a hideg utcákon, lehajtott fejjel, hogy a hó, amit a heves szélvihar korbácsolt, ne menjen a szemébe, mikor felfedezett egy résnyire nyitva felejtett bérház ajtót. Meg volt a remek búvóhely. Gyorsan besurrant az ajtón, majd lement a pincébe, ahol kényelemes, száraz helyre lelt...

Visszatérve a „bulizós” haverokra, akik becsajoztak, tényleg nem kell félreérteni, nekem nem a nőkkel van a bajom, mert tényleg mindkettőjük megérdemelte már, csak a bökkenő azzal van, ha ők már megérdemelték, akkor én miért nem. A másik, ahogy összejött nekik, szinte semmit nem kellett tennie az egyiknek, a másik meg szintén csak az ölébe hullott a csaj, ezzel kur….a teli a tö…m én meg ba… meg gebedhetek, akkor se jön össze...