„Ezeréves álmunk nem más, mint

„Ezeréves álmunk nem más, mint tízszer száz év magány, de minden újjászületéskor szívünk vadul dobolja a vér örökké igaz dalát. S az a hely, ahol majd újra egymás ölére lelünk, legyen a pajzs, amelyről felszáll évődő, szerelmes énekünk. Szent Iván éje legyen a végső, őrült csatánk, és szerelmes sorsunk homályos fátylát száműzze végre az örök napsugár. Harcos szívem pallosa úgy ragyog majd felettünk, mint a hold büszke ezüstkaréja az égen, s a szerelmünkkel szentelt, új napon, vagy rám találsz, vagy minden porrá égjen.”

/Nora Roberts: Megbabonázva/