Zuhatag

A végtelen idő, mint megannyi gyöngy
terül el lábaink előtt, mert örök a lét,
szavaim hullnak mint megannyi göröngy
mit sem ér, hogy szépnek gondoltam elébb.
Veled együtt érezni halkan a csendet,
több, mit valaha reméltem, s vágytam,
valami megérinti, a szívet és lelket
kézen fogva járni a sóhajzuhogásban.
Korábban néha méláztam magamban
egy jelre vártam, és néha egy mosoly
kellett, hogy merülhessek abban,
s boldogan bukkanjak fel, és komoly
érzéssel a szívemben, hogy jó együtt.
Most érzem igazán, hogy a tér is
végtelen, lila felhők úsznak pegyhüdt
mozgás a rózsaszín égen, én is
úsznék, lebegnék mindig veled.
Hogy ismerlek, és néha ennél többet
érzek az csak az én hibám lehet,
ha hiba álmomban bejárni a földet,
amelyre mindannyian véletlen kerültünk,
és ahol néha a gyöngy idő is fáj,
de újra csak jó élni együtt velünk,
ha végre eltűnik a csúf magány.