Vízcsap

Mint vulkán, úgy köpködi széjjel
A sok csillanó vízcsodát.
Tán rozsda is eszi a külsejét,
De még mindig dolgozik.

Eltekerem: nyelvét visszadugja,
Csak a kagyló szélén ülnek
Még a cseppek, majd legurulnak, és
A csap sötétbe borúl.

Míg dermedten ásít a sötét
Üreg, s belebámulok,
Meglátom a hullámzó Dunát is,
Ahogy ring egy csónak ott,

És látom fodrozó víztükrén
A saját arcom. Rémület
Szippant be, érzem...! A vízcsap pedig
Egykedvűn csöpög tovább...