Vers az egyedüllétről

Havas táj fogad, ahogy kinézek az ablakon,
Milyen hideg lehet, s én is fázom nagyon.
Kialudtak rég a fényes napsugarak,
S lelkemben én is temetem a nyarat.

Világom egén csillag sincs már többé,
Szívemet sem teszi már semmi meleggé.
Nincs már több csoda vagy bizakodó álom,
Hogy kiolvadjak, azt hiába is várom.

Tudom, a boldogság a legszebb tünemény,
Barátok, család, szerelem és remény.
Milyen lehet az, mikor jóra fordul minden?
De a bánat egyre inkább szorít a bilincsen.

Félek, hogy egy nap majd egyedül leszek,
Semmi sem jó már, bármit is teszek.
Lassan belekötnek abba is, ha létezem,
Akik velem voltak, elengedik két kezem.

Bárhol járok, magányosan, egyedül kóválygok,
Bennem beteljesületlen vágyak és álmok.
Esélyem sincs őket valóra váltani,
Nem értem, én nem akartam senkinek ártani.

Ha szükségem van valakire, senki sincs mellettem,
Mindenkinek csak játékszernek kellettem.
És ha éppen nem mosolygok vagy nevetek,
Szép lassan elfordulnak tőlem az emberek.

Mindig is tudtam, hogy nem vagyok jó ember,
Csupán egy olyan, aki senkinek nem kell.
Ha eltűnnék hirtelen, észre se vennék,
Hogy voltam valaha, azt is elfelejtenék.

Boldogtalan maradok, míg világ a világ,
S mögöttem az egyre halmozódó hibák.
Mindent elrontok, hiába igyekszem,
Kellemes percet sem sűrűn szereztem.

Szánalmas dolog, ha mindig csak sírok,
Szánalmas, ha ilyen verseket írok.
Büszke rám e földön senki se lehet,
De ha akar, láb alól bármikor eltehet.

Szabad utálni és lehet szeretni,
Leköpni, gyalázni, kinevetni.
Pedig elég lenne egy őszinte ölelés
És számomra az lenne az újjászületés.