Végre...

Végre az enyém vagy!
- Vagy csak áltatom magam
Ezzel a tudattal,
Mi befészkelte magát agyamba,
A kavargó képzetek közé.
Csak egyik feled az enyém,
Idegenekkel osztozkodom,
Irigy féltékenység,
Értelem nélküli,
Nem tudok vele mit kezdeni.
Azért boldog vagyok,
Nem tagadom,
Csak félek tőle,
Hogy reggelre elillan,
Hirtelen végetér,
Kihúny szemünkben a fény,
Mi felcsillant pár hete
Vagy hónapja talán.
Azt mondod,
Előbb tudtam, mint Te,
De tévedsz,
Mert egészen addig
Csak reméltem,
Míg a nyöszörgő csönd után
Ajkad az enyémre talált,
Miközben azt hittem,
Csak álmodom
Agyongyötört ágyamon.
Újra és újra,
Egymás után többször
Megpróbáltam felébredni
Az álomnak hitt valóságból,
S a boldog bizonyosság
Diadalittas pillanataiban
A szemedbe néztem
És csodáltam benne
Azt a kis világot,
Képzeleted tájait,
Eltemetett álmaid,
A múltadat,
A jelent,
A ködös jövőt
És benne magamat.
Kerestem a helyem
Az életedben,
Hogyan illek bele?
Csak bújkálunk
E zord erdőben,
És csak mi adhatunk
Drága fényt egymásnak.

Lassan hajnalodik,
Kedvesem.
Egyáltalán kimondhatom
Ezt a szót?
Használhatom Rád?!
Megérdemeljük, mondd?
Csak ne lenne
Ez a sok bizonytalanság,
Lappangó titok,
Ami körüllengi
Ezeket a napokat.

Már álmosodom.
Nem tudom, mit írok.
Ez már az Alfa-állapot,
Csak ötig számolok,
S remélem, majd Veled álmodom
Ezen a baljós hajnalon.

1999. 10. 15.
Shirley