Végig

Fakuló, nehéz vágyak űztek
ledőltek a falak, kiugrottam
minden csónakból, leromboltam
várakat bár ablakukból hamis
fény áradt, volt hogy öltem
szóval, tettel
elmúló szeretettel
s mint csuklyát utolsó útján
az ember úgy húztam magamra
e fekete bűnöket, s mégis
hamisan csengtek azoktól kik
kimondták fejemre majd égve, kiáltozva
elrohantam s odébb elbújva vártam
arra a tiszta hangra, ami ugyanúgy
zeng ha belső hangszerünkön
a szerelem játszik.

Többezer közül éreztelek s tán
ördögök tán angyalok vittek utamon,
vagy csak a bennem dübörgő vágyak
s félelem. Hogy szóval bebörtönözzem?
Zárd el a rózsaillatot bármily ékes kalitkába!
Sok, vad, hamis zaj és ricsaj közül
Mi mégis egy ismeretlen, tiszta
Hang felé fordítottuk lelkünket.

Ma úgy érzem, vérem a
Tieddel szűrve van bennem
s a riasztó magánynak
nincs nyoma és szememből
is könny ered, mert holnap
ha fehér hajamat simítod a régi
hangok ugyanolyan tisztán
énekelnek bennünk.