Vég nélküli, át nem adott vers egy eltemetetlen, halott szerelem

Nem nagyon emlékszem az első csókra…
Tudom, furcsa volt; ismeretlen nóta.
Nem is ment igazán, hamisan szólt csak,
Azóta a válasz egy csók lett minden szóra.

Csend van. Most nincsenek szavak.
Némaság a neve, ki engem fogva tart.
Majd rájöttem: Ámor nyila is eltalált!
A Szerelem szép? Nélküled csak szomorúság.

Soha sem tudtam, hogy ilyen a Szerelem;
Ahogy a mozivásznon láttam, úgy képzeltem el.
Soha sem hittem, hogy fájhat így valami,
Mégis lehet oly jó szeretni valakit.

Te tudtad? Tudtad jól, hogy lehet így szeretni?
Ha kell, a másikért minden bűnt elkövetni?
Megjárni mindazt, mit józanésszel nem lehet?
Valld be, hogy Te tudtad: ilyen a Szerelem!

Már három hónapja ez az állapot,
Három hónapja már, hogy csak a Tied vagyok!
Ifjú éltem Érted élem, ifjú Hercegem;
Érzéseknek kavalkádja Tőled él bennem!

Ha patak zúdul arcomon, mely könnyekből ered,
Rád gondolok én ilyenkor, miért nem vagy velem…
Ha egy röpke pillanatra mosolyt rejt életem,
Azt is csak Neked, csak Neked köszönhetem!

Esténként is Rád gondolok, Veled alszom el,
És álmaimban együtt vagyunk; sose keljek fel!
De jön a reggel, s Téged elrabol a Hold,
Életemben egyszer sem volt ennél nagyobb gond.

S a nappal percei, melyet karjaidban nem tölthetek el,
Lassacskán, csak nagyon lassan vánszorognak el.
Tán ezért tűnik oly vénnek a még csak bimbódzó kapcsolat;
Bezzeg mikor Veled vagyok, az idő csak úgy rohan!

…

2002. Február