Varázsfüzet

Söpri a szél, fagyos-meleg napokon át,
Rá omlítja a nap is a sugarát,
Mennyi álom veszett el benne,
A padon most ott ül egy füzetecske.
Emberek mennek el mellette,
S rá néznek: Ezt ide ki tehette?
Ha mesémnek vége szakad, ugyan rájöttök-e,
miben áll csodája? Mire jó e füzetke?

Egyszer egy fiatal lány
leült a padra, tegnap talán…
A füzeten megcsillant egy kóbor napsugár,
Ránézett, kinyitotta, s rajzolt bele már…
Csodaszép tündért rajzolt szüntelen,
Eltelt az idő, s ő rohant tovább…
És egy kedves úriember is épp arra sétált.
Ránézett, vonakodva s rajzolt bele már,
Egy földgömböt,
s egy bőröndöt
rejt a második oldalon
az a füzet, a fa-padon.

Egy kisfiú, ki a buszra várt,
Egy nénitől kért ceruzát.
Rajzolt egy hasonlót hozzá, egy kiskirályt,
S kardjával legyőzte a rútton rút sárkányt.

Majd megjött a busz, továbbállt a kisgyermek,
Visszaadta a ceruzát a néninek,
Aki újabb rajzzal gazdagítja az egyik lapot,
egy kislány, ki egy fiútól egy csokrot is kapott…

Sok ember járt-kelt, teltek az évek,
S mindenki örült a kis füzetkének.
Beleírta-rajzolta,
mire vágyott, vagy szívét nyomta,
s még most sem telt be igazán…
Képzeld, egyik nap sétáltam az úton,
Megláttam egy füzetet egy fából készült padon,
Tollat kértem kölcsön,
S hogy időt ott ne töltsön,
Kifizettem annak, aki adta…
Kinyílott a füzet, pont az utolsó lapon,
És megtörtént, képzeld, pont ezen a napon,
Hogy betelt a füzet, és én örültem nagyon,
Mert most minket lehet látni az utolsó lapon!