Valaminek Vége

Egy sirály szállott nemrég, kecsesen az égen,
süvítő szél kísérte útján, a napnak fényében.
A fészke felé repült, haza a nagy útról,
úgy siklottunk alatta, mint táj a vonatból.

Nem félt az semmitől, nem gondolt a bajra,
pedig most az is ott kémlelt alatta.
Hangos dörrenés, hírtelen sokk,
az ég ismét tiszta, lejött a mocsok.

Eközben egy hal, úszkált a folyóban,
ficánkolt, élt vígan, épp mint a szólásban.
Mellette már kezdett ritkulni a tömeg,
a többi élőlénynek mind nyoma veszett.

És akkor egyszercsak ő is megérezte,
küszködött, menekült, nem nagyon értette.
A vízben egy tartály merült el az imént,
s a kis hal már tudta a partnak közeledtét.

A madár már ott feküdt, elnyúlt a homokban,
körülötte vére, megalvadt patakban.
Szárnyai többé már nem szelik az eget,
a gravitáció ütött most benne egy új sebet.

A Hullámok a tartályt messzebbre sodorták,
s a bajbajutottat nyomban partradobták.
Lélegezz, halacska, tanulj meg így élni,
te legyél az, ne én, kinek lesz majd mit mesélni.

És akkor a két szempár összetalálkozott,
eddig ez a pillantás mindíg halált hozott.
De most bennük égett valami tiszta felismerés,
erősebben, mint valaha a boldog életérzés.