Úttalan utakon

Sósak könnyeim, akár a tenger,
Mit nem láthatok meg soha.
Azt hiszem, a nyárfák is velem sírnak -
Hát világ, amim van: gyere, vedd el!

Odaadom amim van, a bőröm
Kínálom, hámozd le rólam,
Csontjaim is elszórhatod, nem kell már,
Elveheted tőlem késem, tőröm.

Nekem már mindegy, kinek adod el -
Úttalan utakon vagyok
Azt hiszem, tán az eső is sír velem,
S már senki más, csak a csend felel.

Odaadom szívem titkait, hát
Teregesd ki a kötélre,
Had vigye a szél hamar...! Nem akarom,
Hogy sirathasson minden mezőt, fát.

Én már nem akarok semmit. Ölj végnek,
Ameddig erődből telik!
Bennevagyok patakodban. Ott zúgok,
S felhője vagyok minden szépnek.

Ott rejtezem benned, s földedben,
Ott vagyok én a bánatban;
Testetlenűl, s egy emberszem nélkül
Tudok felzokogni az öledben.

Gyere, ölj meg! Úgyis itt maradok,
Benned élek, tántorogva
Bolyongok úttalan utakon, veled...
Míg rideg kétség mar: ember vagyok.

Látod? Még a halál se fog rajtam –
Ott vagyok morzsáidban is,
S ott vagyok a sötétségben neked;
Gyomromat halálméreggel martam.

Szemem kivájta az idő-madár
Remegtem téli éj alatt;
Voltam kísérőd, alázatos szolgád:
A kín most engem keres és talál.

Eladsz magadnak: örömmel veszem,
Én leszek hát az alkonyat,
Majd vérrel színezem égi testemet,
És elsötétülök az éjjelen.