Utoljára

Tudom, nem szeretsz verset olvasni,
Sem magadat rímek börtönébe vetni.
Hisz Te egy szabad szellem vagy:
Lelked nyitott, szíved nagy…

Jól tudom, hogy az általunk épített világ
Rég leomlott már,
Pedig egykor oly szilárdan állt.
Porból lett, s hamuvá vált…

Pedig feledhetetlen volt,
Szabadon szállni,
Szárnyunkat le nem szegvén,
A jövőt bizakvón várni…

Közös jövőt,
Immáron soha el nem jövőt.
De összeköt a múlt!
De a fény már rég kihúnyt…

Én hagytalak el…
Hagyva, hogy az ár sodorjon messze el…
Emlékek csapongnak most bennem,
Miket elfelednem oly lehetetlen…

A múltból táplálkoztunk,
Hisz e jelenben elvesztünk, elfogytunk.
Egykor hőn lángoltunk,
Mára semmivé foszlottunk…

Fel akartam építeni egy régi várat,
Bár tudtam, hogy hajdani fényében már sosem állhat.
De a romokon egy új virág sarjadt,
Melyet onnan a jelen ki nem marhat…

Így hittem…
Tévedtem.
Újra elsodródtunk egymás mellett,
Mi ketten…

Elmentél. S én futottam Utánad.
De utamban kopogó cipősarkak álltak…
S már nem hallhattad szavam.
Azt sem, hogy nem így akartam.

S innentől ismét árnyék vagyok csupán,
Túl a múlton, s túl a mán.
Mert a jövődben már nem létezem.
S többé a jelenedben sem…
Nem így akartam!
De elhal szavam…
Utánad indultam.
De elfogyott az utam…

Torkomban vér lüktet,
Szemem kiszáradt.
Jönnének a könnyek,
De lelkem már belefáradt…

Nincs könny,
Mi tisztára mosná arcom.
Csak furdaló közöny,
Miután elvesztettem a harcom…

Harcot a Világ ellen,
Melyet magam körül felégettem.
S alant tűzbe borul a világ,
Utolsó halk szavam.. Viszlát…

Viszlát, így búcsúzom,
Drága rímeimbe zárva.
Napként egedről leáldozom,
Hitem vetve a múló mába…

Viszlát, túl a jövőn, s jelenen,
A múltban várok Rád.
Ott tápláld lényemet,
S emlékezz – egy életen át!