Tovább... Egyedül...

Egy könnyáztatta arc kísér utadon;
Vigyáz Rád, hogy el ne tévedj,
Könnyezik a lelked, ha nem is mutatod,
Én, aki kísérlek, érzem.

Felszárad a könny, de Te csak hullatod,
Végtelenül fáj, hogy vége,
Te is hibáztál, de mindegy, tudhatod,
Ha sírsz, megöl szerelmed mérge.

Mától már végleg más eget bámulok,
Más az utunk már örökre,
Szívem kicsiny virágára borulok,
Harmatként hullik rá könnyem.

Mikor vége lett, azt hittem, „meghaltam”,
De makacsul s kegyetlenül
Nem kísérlek tovább, magadra hagylak,
Tovább tudok menni egyedül.