Titok

Apró nyomaid szórod szerte a városban,
Ott lappangsz, s kísértesz a mindennapokban.

Buján tovaúszol szemernyi fényekben,
S lüktetve létezel - tudatlan – létemben.

Olykor hátranézek, reménykedve látni Téged,
De szemem elréved, mert látni mégsem véllek.

Monoton zajon át, hangom úgysem jut el Hozzád.
S a meredek falakon át szemed úgysem lát.

De úgyis utolérsz, tudom:
Véletlen, túl a sarkokon, s kanyarokon.

Vágyódom Utánad,
S én hallak is, és látlak!

De utol úgysem érhetlek,
Engem nem szeretnek így a csalfa véletlenek…

De a sors legyűrve zajt, s meredek falakat,
Létem szereplőjeként jelenembe hívogat.

Arcodon kanyarog üde mosolyod,
Mellyel mindennapjaim bearanyozod.

Bőszen lopkodom tekintetedet,
S szívdobogva nyugtázom, hogy rám tévedett.

Titok, s bizsergés, mit nekem ajándékozol,
Nap-nap után egyre fényesebb eszménnyé változol.

Ha eltűnnél, én sietve kutatom nyomod,
S egy-egy kanyaron, vagy sarkon túl Rád is akadok.

Lelkemben apró titokká szülted magad,
Édes e titok, de úgyis titok marad!

Aprócska sorok, Rólad ódát zengve
Bizsergő napjaim ily mohón lengik be.

Hangot adva így szívem új titkának,
Hogy rímeim a sarkon túl tán Rád találnak!

S meg is lelnek a következő kanyarban,
Füledbe súgnák oly gyengéden s halkan:

Szívem rejteget aprócska titkokat,
A zár én vagyok, de a kulcs Te vagy!