Terra I.

“Zöld-arany ragyogás”

Szülőanyám, mindennek otthona,
Érted, neked zeng minden kürt s harsona.
Rólad írok most e pár rövid sorban,
A te sorsod éneklem meg ez utolsó dalban.
Nagy örömmel szülted hűséges fiaid,
Sírva szoptattad szerető lányaid.
Anyai óvással engedted el őket,
Így alkottak egy újabb nemzedéket.
Ezreket, milliókat hoztál a világra,
Vigyáztál rájuk, mint fény az árnyékra.
Szerettek, óvtak, becsültek téged,
Verset, dalt, ódát írtak néked.
Te bőségesen adtad nekik, mi neked adatott,
Fényt, erőt, holdat, napot.
Ezredévek tudnak mesélni szeretetedről,
Ezredévek beszélnek múltról, jövőről.
Néma féltéseddel ölelted őket,
Értük hullattad büszke könnyeidet.
Anyám, nővérem, minden te vagy nekem!
Bölcsőm, életem s utolsó koporsószögem.
Te ihletted meg eme zengő verset,
Előhoztad belőlem az összes tiszta rímet.
Áldalak, tisztellek, becsüllek téged,
Élnék, szenvednék, meghalnék érted!
Nem kérek semmit én tőled, anyám,
Csak hogy bocsásd meg minden elkövetett hibám.
Ha bántottalak, nem akaratból tettem,
Óvatlan volt minden ártó cselekedetem.
Többi fiad s lányod, nem csak én,
Együtt zokogunk anyánk szenvedésén.
Helyettük is most én szólok hozzád,
Helyettük is én kérem anyánk bocsánatát.
Bűneikért én kérek most feloldozást,
Jóvá akarom tenni testvéreim hibáját.
Kilépek a néptelen, csillagos éjszakába,
Bűnbánó arccal nézek a telihold sugarába.
Bűntudattal gondolok anyánkra,
Lehunyt szemmel suttogom: “Bocsáss meg, Terra!”