Telihold

Holdvilágos éjszakán
mosolyogva nézett rám
az Ezüstarcú Telihold.
Simogató neonfénnyel,
meleg, gyengéd öleléssel
nyúlt felém és felkarolt.

Felemelt a tó partjáról,
elrepített e világból,
messze mindentől, mi holt.
Viszlát halál, holt emberek,
holt világok, holt tengerek!
Nem érdekel már mi volt.

Keserű múlt, fájó jelen,
jövőm már rég nincsen velem,
szívem is csak gyengén ver.
Életmentő Holdnak fénye
emelt fel a magas égbe
hol a lelkem gyógyírt lel.

Halkan szól a csalogány
fáradt lelkem tópartján,
és én már újra éledek.
Természetnek közelsége,
Hold és csillag gyöngyház fénye
adott át az életnek.

Éjfél után visszatérve
az igazi földi létbe
testem újra ágyban volt.
S e holdvilágos éjszakán
kint mosolyogva nézett rám
az Ezüstarcú Telihold...