Te vagy az én Lédám

Te vagy az én Lédám, ördögöm és angyalom,
Kívánlak bár, de meg is vetlek nagyon
Volt mikor istennőként ragyogtál,
S lám, kirugdalt szajhává váltál.

Fejemből születtek magasztoló ódáim,
Nem maradtak, csak gyűlölködő óráim.
Múzsám voltál, rólad szóltak verseim,
De többé már nem csapnak be szemeim.

Tudom már rólad mit nem lenne szabad,
Nem fog meghatni egyetlen szavad,
Előttem örökre elástad magadat,
Nem menthet már meg, csak a kárhozat.

Hogy tehetted ezt? Hogy lehettél képes?
Ez lennél te? a valódi éned?
Dehát miért? Még mindig nem értem,
Hogy lehetsz ennyire más mint képzeltem?

Mégis, elfelejteni nem tudlak.
Ha rádnézek, még mindig vágylak,
De gyűlöllek is, azért ami vagy,
Szívemet szaggatja az indulat.

Csak annyit kérek, hagyj magamra,
Vagy ismerd be bűnöd, rogyj előttem porba
De ha nem vagy vétkes védd csak magad,
S szívem talán visszafogad.