Távolból

A távolból kiáltok feléd, te látomás,
Ki incselegsz és nevetsz felém!
Távolból részegít a hangod, ha keresém,
És már nem visz lábam feléd.

A távolból sírok érted, szelid bánatom,
Távolból ringatnak álmaim.
Ki összetörted szárnyaim,
Most esedezik emléked?

A távolból üzenek már, látomás, feléd,
Hogy könnyem felitassa kendőd,
Leszakítsa búza-termőd
Én bús szívem vállairól.

A távolból félek, és távolból gyűlölök,
És távolból sebeid kötöm,
Hogy megköszönd, hogy törődöm
Égő szíved emlékével.

A távolból szeretlek, te látomás, igen,
És a távolból zokogok halkan,
Hogy megöljelek magamban,
És sirassam: emlékedet!