Távol

Minden magányos percben rád gondol a lány,
Minden bánatos napon lélekben veled van talán.
Hogy mit érez, már nem titok többé,
Bevallotta, s tudod, veled maradna örökké.

Minden éjszakán veled álmodik a lány,
Minden csillag fényében téged lát talán.
Tudja, hogy kell neked, hogy érzel valamit,
De mért nem mondasz semmit? Hogy nem kell, vagy akármit.

Sötét éjszakákon magányosan ül és vár,
Hajnaltól napnyugtáig az eszében jársz, s vár....
Még nem tudja meddig, de tudja, hogy mért,
Időt ad neked, hisz ő csak téged kért.

S Te a túloldalt csak éled életed,
Ki tudja merre, s ez meddig mehet.
Nem lát senki a gondolataid közé,
Mert gondolatba burkolózol, s elbújsz mögé.

Hisz felnőttél, már rég nem vagy gyermek,
Mégis elfutsz a gondok elől, mintha nem lenne kedved.
Nyisd ki a szemed! S lásd, hogy élsz!
Hogy az esélyed megvan, s nincs több félsz.

Most nem akar megbántani senki,
Vagy kihasználni, mint régen más...
Állj lábra! Ébredj fel! Menj előre!
Nem kell félned, most boldog lehetsz a jövődben.

De most csak ülsz csöndben és gondolkodsz,
Nem tudod mit tegyél, de egy esélyt adhatsz.
Egy távoli szobában a lány arcán könny csorog,
S a szívében végtelen fájdalom kavarog.

Maró fájdalom sanyargatja lelkét,
Fejében sötét, kavargó gondolatok.
Arcán könnycseppek csorognak végig,
De tudja, hogy küzd érted az utolsó vérig.

Távol vagytok egymástól, a gondolat mégis közeli,
Gondolataitok közt bolyongtok, s a döntés még távoli.
Tegyetek hát egy lépést, engedjétek oda a máskat,
A szeretet apró madara dalol, s a boldogság átitat.

Minden magános percben rád gondol a lány,
Minden bánatos napon veled van talán.
Hogy mit érez irántad, már nem titok többé,
Bevallotta, s tudod, veled maradna örökké.

Minden éjszakán veled álmodik a lány,
Minden csillag fényében téged lát talán.
Hajnaltól napnyugtáig az eszébe jársz,
S reméli kell neked, s most Te is reá vársz.