Találkozás

Lazán sétálunk a sulijárdákon,
Én, és a fogadott hugom.
Egyszer csak szembetalálkozunk,
Azt sem tudjuk, hogy mit mondjunk,
Csak állunk.
Beszól az egyik haverod,
„Hé, most kell szerelmet vallanod!”
Erre én elfintorodok,
De neked is torz lesz az arcod.
Elkezdünk lazán beszélgetni,
A „kedves” haverod a dekoltázsomat pedzegeti,
Amúgy meg hogy lehet ilyen hülye kérdéseket föltenni?
De mindegy, indulnom kell.
Utánam szólsz, „hé, ne menj!”
Elindulunk, én és a fogadott hugom,
Te látom a szemem sarkából, hogy utánunk jössz, hogy miért, nemtudom,
Olyan extrém hülyeségeket mondasz, hogy azon már elmosolyodom,
Aztán itt a köszönés pillanata, akaratom ellenére egy kicsit elszomorodom.
Valami kell még neked?
Olyan várakozóan csillogott fel a szemed.
Nem vagyok olyan túl engedékeny, mint azt te hiszed!
Mit vársz ilyenkor te tőlem?
Egyszer csak megfogod a kezem,
Meg akarsz csókolni, de én nem engedem.
Finoman győzködsz, már-már megadom magam,
Közelebb húzol magadhoz, a reakciómmal a csókodra viszont meghazudtolom minden szavam.
Érdekes pasi vagy te, ezt tudnod kell,
Bár amiket mondasz, annak a felét sem hiszem el…
De te már csak ilyen vagy, meg sem változol talán,
Te meg sem ütközöl ilyen „kis” hibán,
Mint az állandó csábítgatás,
Te azért egészen feldobott ez a fura találkozás.