Szomorú jazz...

Tudom, nem lehetsz enyém,
s nem nekem szánt az ég,
mégis él a remény,
még az utolsó fény,
csurran-cseppen még,
az elfeledett remény,
álmos, öreg költemény...
E dal,
eltakar.
Nem tudom, ki vagyok, nen tudom, miért
imádok valakit valamiért!
Fáj az iagzság,
ez egy aljas hazugság,
hogy feladom én, pedig nem!
Nem nem jó, csak veled élnem!
Mégha ártalmatlan pillantás szökik éjben is...
Akkor is te nézel rám,
nem más,
csak te, kiért eped a lelkem!
Utca mocskát magamra szedtem
mert mi értelme ott meghalnom, ha már nincs kiért élnem?!