Szerelem!

Csupa kín és válság,
Nevetés és felhőtlen vidámság.
De mit is várhatnál
Ki rímek mögé bújván,
Kénytelen remélve
Üres magányodban
Csak arra várnál,
Hogy valaki meglássa,
S a sorok mellett megállva,
Bennük értelmet találva,
Magában hangosan kiáltsa,
Mit a felismerés apró szikrája
Szívében gyújtana lángra...
S akkor:
Zene halkan szólna;
Szellő lágyan fújna;
Ó, mily könnyedség;
Fellélesezhetne a remény; s
Ismét boldog lehetnék!