Szentségtelen

Én csak egy sírrabló vagyok.
Tuspennám vége vascsákány,
Mellyel oly könnyen kongatok
És gyilkolok, mint a járvány.

De minden pestis nyugtot hagy
A holtnak, csak a költő nem.
Én vagyok csak, ki néma, langy
Éjeken a vésőm élezem.

Betörök az ókriptákba,
Hogy réghunyt hősök csontjait
Mázoljam egy papírlapra
Mint szótlan senkik százait.

Máglyaszüzek urnájának
Esek neki őrült kedvvel,
Hogy felhasználjam hamvukat
Mintha írnék grafitszénnel,

Vagy ceruzával csak.
Nekik nem fáj érintésem,
És nem számít a gyalázat
Melyet rajtuk hagy két kezem.

Kotortam már csontok között,
Néztem holtak szeme közé.
De nem állok latrok fölött!
A zsiványnak szent, mi övé,

Nekem nem. Kegyelet! Mi az!
Öcsémről kapartam földet
Két kézzel, szemmel, mi száraz,
És még a szivem sem vérzett.

Apám urnájába néztem,
Széllé eregettem hamvát
Midőn én helyesnek véltem
Újrarajzolni alakját.

Lerángattam a fedelet
Nagyapám holtteteméről.
Pedig oh! Mennyit szenvedett!
Én meg kiástam a földből

Nem tisztelve ős szentségét
A kegyeletnek, a gyásznak.
Nekem mind szép. Nekem szükség
Szerteszórni a csontokat,

És a temetői gazok
Helyébe tűzni a poshadt,
Ezeréve álló mocsok,
Sosem cserélt, széjjelrothadt,

Barnaopál színű vízbe,
Mely a kővázákat tölti.
Engem ez emel a fénybe,
Érzésemet ez irtja ki.

Mert költő vagyok. Sírrabló.
Nem szent nekem a rút halál,
Nem sérthetetlen a nyugvó
És hiszem, rám is féreg vár.