Szél

Éj sötét húrján pendül a csend
Két dalos kántál lent s oda fent
Szótlanul mélán Föld meg a Hold
Néma dalért jár nesztelen zsold
A táj is egykedvűn elalél
Mikor sötéten hallgat a szél

Éj sötét húrján csendül a szó
Mozduló lég halkan susogó
Fákat éppen hív játszani tán
Arra bólint egy bús tulipán
Alatta zeng pár barna levél
Mikor sötéten suttog a szél

Éj sötét húrján zendül a bú
Hisz fuvallat sír oly szomorú
Bánatától visszhangzik a völgy
Zúgva, dölten hallgatja a tölgy
Amit szuroktó fodra mesél
Mikor sötéten sípol a szél

Éj sötét húrján rendül a vész
Csúfolódó, vén fűz csenevész,
Rút kacajjal gúnyolja a bús,
Bánatos szellőt. Erre borús
Kedélye elvész
Támadó szélvész
Rácsap a tájra
Mint a madárra
Orv osonó vad
Gyomra ha horpad.
Karma mi méllyed
Zúgva be mélyen
Völgye husába.
Pusztul utána
Törve recsegve
Tölgy meg a cserje
Roppan a fűzfa
Dől be a tóba
Dől elesetten
Tó vize fröccsen
Bár feketéllik
Hűs vize mégis
Habja fehéren
Röppen a légben
Mely fát sikítva
Dönt le a porba
Dühöngő vadtól retteg az éj
Mikot dühében tombol a szél

Pirkadat bíborló ajakát
Hang helyett izzó fény szeli át
Néz le szó nélkül, sírva a Hold
Látva ott, hogy lent fűzfa ma holt
Tüzes tavon úszik, de nem él
Mikor sötéten hallgat a szél.