Szavaim

Eldobnám a szavakat, mik belülről szétszakítanak,
De túlnagy bennük az érzelem,
S mint emlék, mindd kell még nekem.
S a tovaszáló jelenem
Úgyis csak a múltba vész.
A jövőképem, reményem,
Tudom, hogy te benne élsz.
Túl messze a múlt,
És a jövő már a holnap,
Nem várnak a napok,
Mindig egy új esélyt kapok,
De vesztegetem,
Esztelen a jelenem,
Az újabb holnapot is,
Csak magam alá temetem,
Mert tegnap már feladtam,
Az esélyem az új napban,
S majd holnap folytatom,
De minden sorom oltalom,
Mert írásra szánom időmet,
De a nagy írók mind kinőnek,
Én maradhatok alul,
Feltörő reményekkel,
Szavaktól részegedve,
Teljesen Józanul.