Szakíts, ha bírsz

Arcodon látom a bánat foszlányát,
Mint zord szél suhan rajta át.
Szemedben már nem látni a szikrát,
Mely bevilágította a legsötétebb éjszakát.
Nem látom mellkasod erősődő zakatolását,
Mosolyod mindent eláruló igaz szavát.
Gondolatod már másfelé száll,
S te magad is messze futnál,
Csak szorító karjaim fognak köréd csapdát,
Mely erősebb gyáva önmagadnál.
Szaladj előlem ameddig csak látsz,
Ha szerelmem lelkednek ennyire árt!
Menekülj, ha már a szíved is fáj!
Vissza se nézz! Ó mien kár,
Hogy nem leltem fel érzelmeid kulcsát.
Mondki végre hát, mit már olyrég akartál!
Mond ki! Had haljam utoljára hangod ritmusát.
Mond: ennyi volt, vége hát!