Szabadvers

Indul a hetem,
indul az életem
újra de nem lépek megint
ugyanabba a folyóba,
nem is léphetek, de visszanézhetek
hébe hóba, mi az ami számít, valami csak
ámít, sokszor hamisat és szépet
mutat, én keresnék egy középső utat
árnyék és fény között, de annyiszor
ütközött már az álom és ébredés bennem
tudom mire kell törekednem
a hétköznapok rámborulnak és engednem
kell de nyomaszt a gondolat hogy csak az idő megy előre
és minden más
tolat, közben elmúlik a fiatal vadság
nem marad csak a fáradtság
lassan kapok csak erőre de végre adtak
egy feladatot megint időre kell megadni egy adatot
valamivel végre el tudok lenni, és nem kell
gondolni semmire, de mikor majdnem befejeztem
és csak fel kellene tenni az ire
a pontot mintha mindent lebontott volna az érzés
hogy ezek a mindennapok maguk
alá temetnek, engem nem sokan keresnek
csak bírálnak hogy eretnek módjára
nem hiszek a pénzben csak a boldogságban
mégis hogy a rákban képzeltem ezt
mindig ugyanazt a lemezt fújom
hogy kell valaki hozzámbújjon
mert bolonddá változtat az érzés
hogy nem hoz senkit a holnap
és örültté hogy ezért csak engem
csak engem okolnak.

A lány maradt a jövő ködében
elképzelem a szempárt ez most olyan szépen
fáj, az első szembejövő szerelmespárt
meglátom és mintha kettészakadna a szív
De már sokat próbált, masszív ez a lélek
most is remélek, de amíg nem sikerül
addig átkozom a világot itt belül
Még el kezd velem forogni
lassan minden vihar elül és nincs semmi belül
könnyű a munkára fogni, pedig az
napi rutin, életritmus, terv és mérték
drog, mely ébredésre késztet
eldobált perceimben az érték
közben a piritósom is kész lett
megváltozni hiába próbálkozom
még ha bánt is, valami mindig visszaránt
lassan megborotválkozom
elindulok egy újabb nap előttem
ha majd felnőttem a feladathoz
a holnap majd tudom szebb napot hoz.