Sötétség után fény

Olyan, mintha víz alatt lennék.
Nem tudok a felszínre jönni,
kezdek a levegőmből kifogyni.
Magába ránt a mélység,
nem tudok tenni ellene,
megbénít a tehetetlenség.
Szabadulnék, szárnyalnék,
az égig repülnék.
De elnehezíti
testem a rettegés,
megfertőzi lelkem,
mint egy betegség.
Nem tudok tenni ellene.
Kéne egy kis segítség.
Egyedül nem megy,
a sok vesztesz
csata elgyengített
Torkomból fohászom
szabadult rabként tör fel.
Lesz aki meghallja és megment?
Kavarog bennem annyi érzés,
mégis kínoz az üresség.
Mintha láthatatlan néma lennék.
Senki nem figyel, ha kiáltanék.
Senki nem lát, pedig létezem.
Csak tönkre tett már
a folytonos hasztalan küzdelem.
Meggyötört a monotonitás,
hogy akárhogy próbálom,
nincs változás.
Szívem is már feladta,
nem látja a
szerelem szivárványát.
De csendben mégis remél,
ott a kis szikra:
Talán már lassan vége
ennek az állapotnak
és jön valami szebb.
Hisz éjszaka sics örökké,
mert minden reggel véget vet
a sötétségnek a fény.