Só a sebbe

Mi történt, meg nem érthetem.
Pánik tán - e sötét verem -,
vagy kétely, mi sötét kolonckéntül szíveden?
Vagy talán álnok, számító félelem?


Oly sokat segítettél nekem,
s rajtad én mégsem segíthetek.
Ördögi csapda ez, lelkünk kiutat nem lel:
Egynek mindig szenvedni kell.


Hiába paktáltunk hát?,
ha ez esküvést
- még ha megpecsételetlen is -
beteljesítni nem tudom?


Reméltem, lelked előttem megnyílik,
s én végre bepillanthatok,
ám tekintetem elől mindúntalan szökik,
s én kőfalon kopogtatok


S mit ér, ha én
- ha nem is tudom miért -
de már meg nem tenném,
mi régóta kísért,


ha szívemre te vetsz hurkot,
saját fájdalmaddalhúzod,
körötte feltöröd a burkot,
s húsát magad téped, zúzod.


Mi hát a bűn mely köt,
hogy ördögi csapdában vergődünk?
Mi lappang a felszín mögött?
Hát mindig kell, hogy szenvedjen lelkünk?


Egy érzésben egymásra találtunk;
Baráti vállnak vetettük reszkető vállunk.
Ám a görcsös reszketés nem múlt,
szívemben kétely helyett új kétely gyúlt.


Mit ér hát a paktum
- ha megpecsételetlen is -,
ha szívből jövő alkunk
csak látszat, csak hamis?