Sárkányölő, nagy vitéz!

Kerek asztal az, min üldögélek
Lábamat lóbálva körül tekintek,
Páncél védi testemet,
Puha kötésű fémlemez.

Mikor? Midőn? Hol lehet?
Lancelo-t hol tekeregsz?
Sárkányt űzöl, vad titánt?
Szörny szülöttet. Királylányt?

Nem vagy vitéz, se király
Mégis szíved egy oroszlán.
Kardoddal a sereg élén,
Legyőzhetetlen hős lehettél.

De most! Hol az idő, mit vesztegetsz?
Mi az, mit ennyire kereshetsz?
Félbe hagyod, a tárgyalást?
Barátaid hívását?

Lancelo-t az nem vitás,
Elkanászodott férfi tán?
Bizony, bizony az lehet,
Mert az árpa, komló elszédített!

Kocsmatöltelék, büdös patkány!
Eldobtad a hős hazát?
Miért hagyod el a vitéz orcát?
Levetve a páncélos ruhát.

S lám! Az ajtó nyílik,
Mögötte piros arcú ifjú leledzik.
Szája szaga tömlő szagú,
Szemeiben kába mámor a tanú.

Nem érti, ki vagyok,
Szörnyszülött, tündér manó?
Kíváncsian rám tekint, ködös tekintete feleszmél,
Megremeg piszkos keze, vörös arca sápadt lehet.

-Jaj, Istenem, sárkány köpet!
Nagy uram, bocsásson meg!
Nem akartam elszökni, csak picit pihenni!
Olyan nehéz, az élet, kérem szépen hadd, reméljek.

Lancelo-t, Lancelo-t, te nem hallhatod.
Az időd jól lejárt, a kerek asztal nem vár reád.

Lancelo-t, Lancelo-t, király fia nem vagyok!
Én csak nézem, mit teszel, atyád helyett ki figyel?
Ez lett hát a bölcs jövő, melyet megálmodott tündér szőtt?

Kerek asztal, az, bizony,
Ez a történet a nagy titok,
Mert hiába a sok kaland,
Az öreg vitéz a kocsmában,
Mindig alul marad.