Sánta múzsa

Nincsenek már szavak,
Csak alig néhány,
Az is csak pár percig marad,
Míg papírra vetem hitvány,
Semmis soraimat.

Betegesek a versek,
Sánta a rím.
Hangtalan múlnak az éjek,
És bennem egyre nő a kín;
Némán szenvedek.

Lassan jön csak világra,
Vagy tán sosem,
Magam vagyok bábaasszonya,
És magam a homály szem:
A vajúdó anya.

Toll karcol gyermeket
A fehér papírra,
És mint egy elavult szerkezet
A kéz, mely a tintát mártja,
Csalódva ténfereg.

Megőrült a múzsa,
Mosolya ferde,
Csalfa csókja és lágy kacaja,
És mesél ab ovo Ledae,
végtelen unalma.

Mihez is kezdek most?
Elhagytál, múzsám!
A testben minden apró rost
Érted kiált, áruló cédám,
Kis angyalom.

Elmentél, de sebaj!
Csakhogy vitted
Magaddal, mit ezer keleti olaj
Nem pótol soha nélküled:
A drága szavakat.

Csak kicsit fáj a némaság.