Rímek rítusa

Veszendő lélek, börtönödbe zárva
Rímekben érleled lelked gyümölcsét.
Feszengő estéken ajtódat rázva
Az éjszaka ismét csak talpon ér.

Az égbolton fénylő csillagok pompáznak,
S Te ebből meríted éltető elemét
Létednek. S kezeid az ég alatt úgy fáznak,
Mégsem teszed le a tollat elébb.

Méregként hatva Rád,
S így űzvén mély gondolatokba.
Lassanként eltörpül egy igaz világ,
S nem marad más, csak a toll, meg a tinta.

Áhítattal kortyolod
Ihleted minden édes cseppjét.
S Magadat olykor hőn korholod:
˝Fogyó világodban ez a végső menedék!˝

Mélyen beszívva hát a jelen üde illatát,
Sorra kanyarítod a kusza sorokat,
Melyek cikázva fedik el a rongyos papír lapját,
S nyakad köré hurkot fonva végül megfojtanak.

Minden éjjel oly puhán, s lágyan
Ringatnak el a biztos bizonytalanságban,
Ereidben így lüktetvén monoton:
˝Nincs más értelem, túl a szavakon!˝

Amit eddig bőn adtak,
Most mind visszavesznek,
Rímeid álnokul Föléd nőve,
Sötét árnyékoddá lesznek.

S ott lesnek Rád az éj sötétjében.
Lecsapva, mikor már lennének feledésben.
De már Benned égnek, e lét Beléd ivódott.
Befejezni vélted, mégis folytatódott.

Ó, veszendő lélek!
Ki rítusként körmölöd naphosszat soraidat.
E szavak – lásd be -, mit sem érnek!
Hisz oly hasztalanok, s múltban ragadtak!