Reni

Egy apró árny suhan el a fák felett.
Hallom a hangod…
Engem szólít, s hív.

A sötétség melyben egész testem és lelkem fekszik
Elemészt, mert a hiányod fáj.
Könny csordul a szememből, mely végig folyik arcomon
És a sós ízét érzem a számon
Nekem hiányzol…

Az élet múló apró pillanatai,
A régi féltett lobbanások elmúltak.
Az árny felettem lebeg, mint a vihar,
Mely robbanásszerű dühvel tör ki
A fellegekből, rémít meg távoli közelséged.
Úgy érzem szeretlek, hogy végre élek, s létezem.
Hallom hívó szavad, mely szólít egyre közelebb.

Elillan e pillanat… egyedül fekszem.
Közeleg a vihar, az eső hozza megfáradt
Szagát, nyomaszt a levegő, súlyosabb az árny.
Érzem ki fog törni, bekúszok egy fa alá.
Egy villám hatol szívemig, melyben csontig vérzem, majd
Gondolatod meghal velem, mert csak veled létezem.