Szám néma már és szívem sem beszél,
S elfúj egy nap majd az alkonyi szél.
Erőt vesz rajtam a torz, méla kábulat,
Midőn eltűnik arcomról a gyermeki ámulat.
Kiráz a hideg, ahogy tép szét az ideg,
És sorra tesznek magukévá a rideg,
Kegyetlen, éjjeli árny-alakok,
Nem vagyok már más, csak zamatos falatjuk.
S az elmúlás hullaszagú, koszos gödrében,
Egy haldokló lidérc beszorított öklében,
Ott a kárhozat örök martaléka lettem,
Mikor vacsorára beteg lelküket ettem.