A pirkadó nap gyengéd sugarai törik meg a tájat
Vele szárítván fel a betonon lévő véres pocsolyákat
A tiszta, kék eget borús felhők teszik, csúffá
Én ott ülök egy padon, dideregve, némán
Arcomat véresre karcolja a vad és dühös keleti szél
Remegek, fázok, ruhám átázott, pedig nem vagyok vén
Nézek a távolba, milyen kopár, szürke és kihalt
A fűben futó vasút komor, üres, rozsda mart
Mellettem a hosszú padon ül egy beteg madár
A tolla nedves, szárnya törött, a halál csak rá vár
Engem is egy fájdalom kerít a hatalmába
Mert a vonat nem jön, mivel eljutok Hozzája
Majd hírtelen a távolban, arcomba törő reménysugár
Remegő lábaimmal felpattanok a padról, a szívem is fáj
A vonatom csikorogva áll meg előttem, így felszállok hát
Magam mögött hagyva a madarat, és a halált.
Ha nem akarsz lemaradni:
Értesülj a legfrissebb történetekről első kézből ott, ahol akarod!
Friss hozzászólások
Legnépszerűbb írások:
2010-09-23
|
Egyéb
Barbara, Kedves!<br />
A villamoson láttam meg a nevetésedet, mintha csak Te lennél, akkor...
Hasonló versek
Beküldte: Anonymous ,
2002-05-11 00:00:00
|
Versek
Idd tekintetét napestig,
idd e mély gyönyört, ha enyhít,
képétől forrj, összefagyj.
Nincs kinek jobb sorsa volna;
s örömöd mégis nagyobb, ha
kedvesedtől...
idd e mély gyönyört, ha enyhít,
képétől forrj, összefagyj.
Nincs kinek jobb sorsa volna;
s örömöd mégis nagyobb, ha
kedvesedtől...
Ezer seb, mi ezerszer kifakadt,
Ezer szó, mi ezerszer elmaradt.
Múló idő és múló fájdalom...
Ezer szó, mi ezerszer elmaradt.
Múló idő és múló fájdalom...
Hozzászólások
Mellesleg ·
Mellesleg mi a véleményetek erről a versről?