Peronon

A pirkadó nap gyengéd sugarai törik meg a tájat
Vele szárítván fel a betonon lévő véres pocsolyákat
A tiszta, kék eget borús felhők teszik, csúffá
Én ott ülök egy padon, dideregve, némán
Arcomat véresre karcolja a vad és dühös keleti szél
Remegek, fázok, ruhám átázott, pedig nem vagyok vén
Nézek a távolba, milyen kopár, szürke és kihalt
A fűben futó vasút komor, üres, rozsda mart
Mellettem a hosszú padon ül egy beteg madár
A tolla nedves, szárnya törött, a halál csak rá vár
Engem is egy fájdalom kerít a hatalmába
Mert a vonat nem jön, mivel eljutok Hozzája
Majd hírtelen a távolban, arcomba törő reménysugár
Remegő lábaimmal felpattanok a padról, a szívem is fáj
A vonatom csikorogva áll meg előttem, így felszállok hát
Magam mögött hagyva a madarat, és a halált.