Páncélököl

Ugyanazt a régi, ijesztő
rémálmot álmodom minden éjjel.
Válaszokra kérdezek,
de senki nem tud, nem felel.

Hangok érkeznek a távolból,
nem értem őket,
arcok bámulna rám,
és kiáltják a nevemet.

Rádöbbenek az igazságra, mikor
a valóságba visszatértünk.
Az emberek mind engem bámulnak,
nem látod,hogy túl messze mentünk?

A kézjegyem a múltra,
hogy meghúzom a vonalat.
Páncélöklöd van, tudom,
a bársonykabát alatt.

Ideje, hogy megbeszéljük,
mert nem mehet ez így tovább.
Nem látod, hogy a mi létünk
két különböző világ?

Szétvált utakon megyünk tovább,
vagy a gyűlölet erősebbé válik.
Az utolsó rész a cselekményben:
Két újabb összetört szív.

A stílusod megöl engem,
gyűlölöm az ösvényt, min megyünk.
Egy lépést sem teszünk többet,
nem látod, hogy túl messze mentünk?

Nincs haladás a múltból,
ahogy megy az idő az életben.
Eltaláltál egy páncélököllel,
zöld bársony-kesztyűben.