Őszi mese

Egyszer csak belibbent az ablakon,
hirtelen jött, hűvös szél hozta,
s megkapaszkodott az ágakon.
Ruhája, a fákról lehullott lomb,
az ezerszínű avar, felkapja a szél
felkavarja, itt van az ősz, s hallod,
hogy a kései nyár búcsút mond.
Fut az őszi szél, nem ismer kegyelmet,
viszi hírét a jövendő hidegnek,
tépi, rázza a bokrokat,
esőt hoz, vihart, sötét reggeleket,
s didergő napokat.

Az én szívemet is körülveszi, fagyos
fuvalattal leheli, szirmaim elhervasztja,
nem vigyáz rám, sorsom nem aggasztja,
nem velem, ellenem él, mindig csak úgy,
ahogy ő szeretné, ahogy ő akarja.

Rózsa voltam, tövist nem növesztettem,
bántani mást nem akartam, csak szerettem,
csak annyit kértem, vigyázzon rám,
legyen Ő,
Ő legyen, az én megszelídített rókám.
A búzamezőről én jussak eszébe, pontosan
úgy, ahogy írva van a mesében,
mikor szomjazik, hallja a kút énekét,
ha félek valami rossztól, adja a kezét,
magyarázza el a dolgokat,
hozza el nekem a csillagokat,
állítsa meg az időt, amikor kérem,
ha szomorú vagyok, csak addig meséljen,
míg felszáradnak a könnyek, míg az ő szíve,
csak az enyémmel együtt lesz, könnyebb.