Ősz

Érzem, ahogy a szél zúg,
a fák ága lekonyul,
titkon hozzám simul,
s egy hang fülembe búg:
Megöllek!

Csendes ez az est is.
A felhő vörösen izzik,
szén szikrát szór az ég,
a villám dobokon döng.
Valaki sír odafönn.

Hűs-langy cseppje egyre csak hull,
lankadatlan lobban a láng,
én nézem, ahogy már
a vad madár messze száll.

A fákról csendesen ereszkednek le a levelek.
A bokrok csak úgy zengenek,
mikor egy őz ugrat át felettek,
mikor egy nyúlt vadászok kergetnek.

Ordasok hangja a távolban mind a Holdat szegezi,
egymást hívják az éji lakomára,
messzi templom tornyából a harang ezt zengi:

„Üres és mély a csend.
De te soha ne feledd;
Az a kéz, mely ma etet,
holnap mond feletted
szörnyű ítéletet!”

Csendes ez az est is,
ezek a képek csak bennem kavarognak.

2006. november 6.