Nyomot hagyni

szívtelen utakon
szívembe fogadom
elfogyó haragom
elfogy, mert így,
akarom utolsó lehelettel is
emelni tétova karom
a karom mi belém mélyedt
mélyre rántva
mélyről taszítva felszínre
felszínes hitedbe túrva
újra meg újra
szédülve, alélva a földre
szédülten lennék az őre
ahogy őre vagy az őrületnek
ahogy te is része vagy
részegen, ahogy és ami vagy
émelyítőn földön fekve
kezem rejtem kis kezedbe
hitetlen tekintve az égre
tekintve, hogy ránk szakadt
s bár szakadt Istenünk
nem pont így remélte
végtelenül önelégült
s kielégülten néz a mindenségre
másodlagos lett mindensége
szívemben kérdem mindenség-e
mi fájni tud, mi ölni kész
ölben ülve, hozzád simulva,
őrületnek hívva
csak hihetetlen akarsz lenni
a végtelennel táncban
nyomot hagyni
elporladni képtelent
mi hatodikként is első lehet
hol törött szárnyad még egy
konok, önámító csapást tehet