Nyárelő

Úgy iszom a szabadságot,
mint nektárt az istenek,
kikre csalfa nimfák hintenek
kosarukból vadvirágot.
Csak heverészek a pamlagon,
gondolatom lustán elmereng,
ahogy e késő alkonyon feldereng
a nyár ezer különféle illaton.
Tűnékeny, álmos szépsége
a fáknak,melyek fölém nyúlnak,
s ahogy az első csillagok kigyúlnak,
megérint a perc titkos lélegzése.
S lám...
visszhangok távoli moraja
idéz elmémbe valami bágyadt,
félénk összetartozást.
Milyen esendő változást
él át a lélek,ha ilyen kései órán
elhagyott otthonának falaihoz téved!
Amott,a kapukon túl talán
minden,ami az életben talány:
egyszerű,angyali fényben ragyog.
Lét és beteljesülés - mint két jó barát -
karöltve,némán andalog.

Hiába,reményből él az ember.
Ha itt nem lehet jó,valahol fel kell
építenünk vágyaink oltalmazó rejtekét.
S hogy néha lopva beléphessünk...
boldogan öleljük magunkhoz az éj
sűrű titkokkal szőtt erdejét.