Nincs miért. . .

Este eljött hozzám,
hideg szájával csókját
rám lehelte,
fagyos tekintettel bámult rám,
mert azt hitte,
lelkem tündérlányát
megölhette.
Csontváz kezei kutatják,
keresik, hol, merre
tudna ártani még,
kínt és bánatot osztani,
számára sosem elég.
Csavar a szívemen is,
csontos ujjai belém vájnak,
vérző sebeket ejtenek,
s én hagyom, pedig
tudom, hogy fájnak.

Könnyeimmel fizetek,
lekemben a tündér szenved,
hiába minden, felednem kell,
felednem, ezt a szerelmet.

Mennyire tudja, mennyire érzi,
hol fáj a legjobban, dolgát
igazi kéjjel végzi, neki öröm
az én bánatom, de a tündért
akkor sem hagyom,
hideg csókjai jégvirággá
fagynak, kínozhat engem,
ha megtalál, fekete köpenyét is
boríthatja rám, - megláthatod -
örömében haláltáncot jár a
Halál.