Nézlek

Nézlek.
Régóta már, hogy szememmel kísérlek
Utadon.

Huncut füstkarikákon át
Vélem csak hallani az élet zaját.
S gyötör az unalom.

Szemed tüzében égek,
Tekinteted elporlaszt és éltet…
Te vagy a hatalom!

Ott ragyogsz a Napban,
S így égetsz szakadatlan,
Keresztül döfve felhő-fátyladon.

Oly távol vagy, túl a falakon,
Mégis lényed látom kósza árnyékokon.
Sötétet vetve rám - mégis akarom!

A part felé evezvén
Arcod látom a víz sima tükrén.
S lényed tüze izzik bíbor hullámokon.

Nincsenek szavak.
Néhány titkolt szívdobbanás elül a vastag sál alatt.
Hisz el nem mondhatom...

El nem csókolt csókok vértezik fel ajkam,
Ott csüngnek rajt halkan.
Pedig szállnának, szabadon!

Nézlek.
Inkább fejleszegve elvérzek,
Mégsem lépek át az életszabta határokon.

Nézlek.
Érezlek, s átéllek.
De ennél többre már nem vágyhatom…