Nem vádolhatsz

Ennyi idő elteltével
Rég el kellett volna felejtselek
Azon vagyok elhiheted
De kudarcba fullad minden kísérletem

Mert jön egy álom
S a hajnallal az ébredés közénk áll fájón
Majd jön a nappal, percei szinte vánszorognak
Közben a múlt, s az éjjel képei, fejemben kavarognak

De megpróbálok erőt venni magamon
S olyankor megszólal a telefon
Felhívsz, de hogy miért? Te sem tudod
S én kezdhetek előröl járni utamon.

Megalázón kapaszkodni
Semmittelen szavak hangsúlyába
Ezzel zárom be magamat
Egy álomvár láthatatlan szobájába

Aminek a kulcsával te játszol….
S hogy mikor nyitod rám az ajtaját, nem tudhatom
Jobb lenne ha hagynál inkább „meghalni”
Mint élő halottként lassan, ott bent, elfogyni

Hisz azt mondtad mást szeretsz
Nem érzel irántam szerelmet
Akkor barátként miért nem érted meg
Számomra mi az mit jelentesz?

Hogy több vagy mindennél, és mindenkinél?
Tűz és víz, árny és fény
Tomboló hóvihar, szikrázó napsütés!
Így nem hatott rám soha senki még

Mert minden szóval, s mosolyoddal
Bennem reményt, s vágyat fakasztasz
De mi értelme mind ennek
Ha másnak nyitod meg a szívedet?

Akkor inkább hagyd! Hagyd, hogy vége legyen
Ha el kell múlnia, múljon el végleg
Hadd „haljak” meg egyedül abban a szobában
A kulcs is tűnjön el a feledés homályában

De ha felhívsz, s ezzel az ajtót kinyitod
Akkor nem haragudhatsz, azért amit adni akarok
Nem vádolhatsz azért, amit irántad érzek
Nem vádolhatsz azért, mert Szeretlek Téged!