Néha...

Néha, néha úgy elmennék
Érc-tárnáiba az életnek,
Arany köveihez az emlékezetnek,
Ezüst palotájába a túlvilágnak.

Néha, néha felsírnék, hogy
Ó...! Elfelejtettem jajgatni,
Amikor nagyon fájt. Utána kajtatni
Is elfedtem a régi szép időnek

S elfeledtem néha a
Lomha fák erdejét, táruló
Sírjait szélnek, és örök bálványait
Opállal ékesített örömhalálnak.

Elfeledtem, mikor őszön
Könnyeim egy földre peregtek,
Mint megannyi hulló csillag-fergetegek,
S elfeledtem bájos boldogság ékét.

Néha fájt, néha merengtem:
Mennyi tündöklés! Mennyi nóta
Zeng fel ajkaim közül...! Talán még szólna
Egyet a magas ég... Hisz világit reám.

S felhők úsznak végtelen,
Bódító illatával nyárnak,
Mert mindig, körös-körül, őbennük járnak
A drága szenvedélyek régmult álmai.