Napraforgó

Messze távol, kinn a réten,
Egy napraforgó áll szépen,
Sziporkázik csillag szeme,
Szirma csillámokkal tele.

Ámulattal néz az égre,
Egy csodát kémlelve, félve,
Bús csoda szívéből ered,
Kedveséért, fényért eped.

Egyedül van néma csendben,
Azt hiszi, hogy minden rendben,
Pedig rabláncon van lelke,
Átfut levelén keserve.

Átszövi e kígyó féreg,
Mert szeret ez a kis érett,
Azt gondolja semmi esély,
Ezért mindenkivel kevély.

Láncát egy szó bélyegzi meg,
Melyet tartalmaz egy kéreg,
Belevéste azt egy legény,
Ki titkosan hisz és remél.

Eme legény sok jót érez,
Szeretni lelkesen képes,
Bensőjét most ború bérli,
Érzelmeit vaslánc védi.

Szelleméből növény éled,
Mely esetlen, félénk, félszeg,
Szabadságát várja régen,
De gátolják őt keményen.

Bátor szívet elme fékez,
Napraforgó mosolyt érez,
Álmában szerelmet képzel,
Boldogság éltébe fészkel.

Ám lángoló teste kötve,
Napraforgó sorvad tönkre,
Minden levél le van nyesve,
Csak a feje kókad lengve.

Másnap reggel a nap felkél,
Napraforgó már alig él,
Azonban még mindig lelkes,
Tudja jól ő, mi lényeges.

Légy gyér virágodhoz kegyes,
Ne öld meg, ne legyél tettes,
Hisz, ha meghal, te is vele,
Nézd, mily ferde már a feje.

Oldozd fel átkodból, kérlek,
Szirma így is tiszta méreg,
Hagyd, hogy boldog legyen veled,
Jó az Isten, el ne feledd!