Múljon

Őszül a tincs, mi olykor

Szőkén ragyogott, ha

Éjjelente búsongó teliholdtól

Kapott fényét szerteszórta.



Ráncos az arc, a bőr

Megnyúlik, és szürkül.

Mostmár nincs az az őr,

Ki védené utónak örökül.




Hályogos a szem, félvak,

És félárbocra eresztett

Szemhéja függönye alatt

Keresi az időt, mi elveszett.




Remeg a kéz, rázkódik,

Gyenge, törékeny a test.

Már egyre csak fohászkodik,

Bár tudjuk: sose volt rest.



Csak várja, várja a halált.

Emberek rezzennek a hangtól,

Mely fájdalmában így kiált:

Múljon el e pohár számtól!