Mosoly

Egy dolog van, mi képes megváltoztatni a világot,
Ez jelenik meg arcodon, mikor látod, ki áll ott.
Minden szebb és könnyebb, de érzed a hiányát,
Mert olyankor vagy szem, mely elvesztette világát.

Ez egy olyan ékszer, mely befolyásol mindent,
Akkor is, ha hamis, megváltoztat ott bent.
Úgy hiányzik most ez nekem is, mint szívnek a család,
Úgy fáj a veszekedés, mint becsületnek a csalás.

Ez egy gyógyszer, mely mindent meggyógyít,
Ez egy varázslat, mely mindent megszépít.
Egy kimondatlan szó, mely a mindent magába zárja,
Egy fél szív, melyre rálel eredeti párja.

A mosoly, a mosoly, mely megfogalmazhatatlan hatalom,
Egy olyan valami, mely nem múlik és nem jön, hiába akarom.
Vele élni nehéz, nélküle élvezhetetlen ez az élet,
Nélküle szürke minden, de használatával visszatérnek a színek.

A mosoly, minden háborút eltörölhetne,
Mert ez a valami a Béke egyik gyermeke.
Nem tárgy, nem tulajdonság, de nem is fogalom,
Szavakba én is nehezen, nehezen foglalom.

Egy látvány, egy cselekvés, nélküle minden elvész,
Így vész el a boldogságom is, ezt felfogni nehéz.
Hiányzik a mosoly, szomorú e nap,
Hiába mosolyognék, jobb nem lesz, se rosszabb.

Nehéz mosolyra kényszeríteni ajkaim, de ez harc,
S ha megadod magad, győzelmet, jutalmat nem aratsz.
Mondja mindenki, hogy ne add fel, menj tovább!
Hát, tudom hogy ez jó: Nem mondhatok mást.

Mosoly, a mosoly egy megfogalmazhatatlan hatalom
Egy olyan valami, mi nem múlik, nem jön hiába akarom.
Vele élni igen nehéz, de nélküle élvezhetetlen ez az élet,
Hiányában szürke minden, használatával visszatérnek a színek.

Szürke az ég, a víz, a virág,
Sikítva dalol ez a riadt világ...
Szürke tömegként éltek, emberek!
Szólok én hiába, versem varázsa elveszett.

A tollam nesztelen formál betűket, sorokat,
S szavaim közt nem látják magukban a kínokat.
Nem tesz senki semmit, csak némán a másikra vár,
És nem érzi, hogy a tehetetlenség már rég elszállt.

Hiába minden vers és minden szó,
A versekre a Magyar nép nem válaszol.
Mondják a versemre, hogy jó, buzdító,
De senki nem tesz semmit "csak egy fiatal álmodozó...!"

"Egy gyerek, nem érthet semmit."- Mondják,
S szavaim varázsa bennük messzire elszáll.
Már figyelembe sem vesz senki, de miért?
Tollamból a segítő szándék, mint a fű, kiég.

Mosoly, a mosoly egy megfogalmazhatatlan hatalom
Valami, nem múlik el, és nem jön, ha csak akarod.
Egy érzésből született varázslat lehet ez,
Melynek erejét tán sosem érthetem én meg.

Egy dolog hiányzik e világból, látom, a mosoly.
A remény még él, a szomorú tömeg remél, most...
De ha a reményre nem jön semmilyen cselekvés...
Ha mindenki feladja, nép, mi lesz akkor itt?

Válaszolj! Ne nekem, csak magadnak!
Mi lesz a néppel, ha a remények elszállak?!
Mert ha mindenki csendesen tűr, marad,
A remény fejünk fölül búsan elszalad...

Petőfi idején a nép még követte a költőt,
S, ha kis időre is, de Népünk győzött!
Győzött, mert a reményből tervet, tettet csinált,
Az akkori Magyar nem ácsorogva sült galambra várt!

Ha nem próbáljuk meg, akkor ássuk el magunkat,
Mert magától nem jön sohasem egy új korszak.
Rabszolgák vagyunk a saját országunkban,
S nem látja senki, hogy itt mekkora gond van...!

Őseink, a Hunok szégyenlenék, mit teszünk,
Ha látnának, azt hinnék, nincs eszünk!
Ha magunkat nem is, legalább őket tiszteljük,
S, hogy földünket, otthonunkat elvegyék, ne engedjük!

Térjünk vissza társainkhoz, a lovakhoz,
S velük együtt a határtalan szabadsághoz!
Hűséges állataink, kikhez születve tartozunk,
Segítenének ismét, hogy megvédhessük Otthonunk.

A mosoly, mely kulcs ezekhez az állatokhoz,
A mosoly, mellyel utat nyerhetünk egymáshoz.
Egy mosoly, mely világváltoztatásra képes,
Egy mosoly, mely az életben mindig édes.