Mindig ott voltak a szárnyai

Mindig félt önmagától,
mert nem akarta látni,
Pedig tudta, hogy évek
multával sem fog emberré válni.

Mindig ott voltak a szárnyai,
pedig soha sem mert repülni,
Az ég gyönyörében, s a szelek suttogó
hangjában egy időre elmerülni.

Mindig gyűlölt így élni,
s félt a láthatatlant megérteni,
Félt, hogy még jobban gyűlölni fog,
s végleg megszűnik létezni.

Mindig felnőtt volt legbelül,
s a szíve örökké vérét égette,
Mert fájt, hogy nem mondhatja,
hogy a magányban tiszta lelkét összevérezte.

Mindig érezte, hogy nincs jó helyen,
mert soha sem hallgatta meg senki;
Hogy ha más is látná amit ő,
milyen jó lenne itt lenni.

/2008. szeptember 1./