Meztelen...

Elengedtelek. Lényem 
mélyébe zártalak, 
Szerelmemet beleszőttem 
a mindennapok közé - ne ártsanak 
gyógyuló szívemnek.
Gúnyosan nevet rajtam az élet -
bár nevetnék én is,
Amiről azt hittem eltemettem 
őrjöngve sikoltja:- Élek! – miért is
gondoltam, a hazugságok fátyla majd eltakar?...
Megint látlak s ezer 
feledett emlékünk beborít, 
Eddig félemberként éltem, most 
lelkem tombol és ordít,
zokog utánad.
Hiszen te voltál ébren az álmom,
szívemben a lüktetés,
csendemben a suttogás,
bánatomban nevetés,
minden érzésem visszhangja.
A gondosan felépített 
falaimat újra ledöntötted,
Féligazságaimat, amik 
mankóim lettek, félrelökted.
Csak nekem fájt, hogy így térdre hullok...
Védtelen lettem, de mit ér, 
hogy tudom az igazat?
Téged kerestelek és szerettelek,
mégis meztelen itt hagytad
szíved nélkül szívemet.
Nem értem, hogy újra 
a sors miért játszott,
Felém sodort és elvett-
választást nem hagyott, 
apró reményszilánkot sem...
Ha szavak börtönébe 
vethetném fájdalmam, 
ha szívem elől rejthetném,
mit a múltból jelenné álmodtam-
megtenném.
Nem segít semmi, 
mert nem hallja más, 
hogy hiányod üvölt bennem.
A külvilágnak ez suttogás,
csak suttogás...
2011.12.14.