Mese a Szerelemről

Éltem messze földön, napsütötte országban,
gazdagon díszített, fényes palotában,
hófehér márványlépcsős csodaházban,
szorgalmas szolgák hada leste, várta
mit szeretnék, mi a kívánságom,
őrizték éjjel a szobám, az álmom.
Kincsek, hevertek a lábam előtt,
rablány öltöztetett, ő adta rám a
a puha, báránybőr kis cipellőt,
selyem kelmék ezrei közt válogattam,
édes illatú fürdőben, testemre a
legbársonyosabb olajat kaptam.
Mikor dalra vágytam, nem én
daloltam, parancsszóra muzsikáltak,
de nem volt lelke a zenének, nem
voltak, nem is lehettek igazi zenészek.
Ha a szó hiányzott, nem fordulhattam
senkihez, csak a magam imájához,
a könyvekben leltem vigaszt bajaimra,
s a versek gyógyítottak napról napra.
Uram, nagyhatalmú ember, előtte
térden csúsznak a szolgák, ránézni
senki nem mer, haragja villámként
csap le minden bűnre, s ha engem
kívánt, egyik talpnyalóját értem küldte.
Felöltöztettek bíborba-bársonyba,
a hajam fonták aranykoszorúba,
itattak velem bódító balzsamot,
hogy ne emlékezzek a kezekre, mely
a testemen, égő sebeket hagyott.
Rab voltam magam is, nem különb,
mint egy szolgáló, nem ismertem
nevetést, boldogságot, örömet, éltem
rettegett, félelemmel teli életemet.
Rablány voltam, rabként éltem,
soha senki nem védett meg engem,
a testem elrabolták, a lelkem
megtaposták, nem szeretett soha senki,
a szívem üres volt, fagyos, jéggel teli.

Menedékem egy fallal ölelt rózsakert,
hol az illatos virágok közt, cseresznyefa
virágzott, hol mindig pacsirta hangja szólt,
nem zavart senki, ott mindig béke honolt.
Szőlőlugas adott jótékony árnyékot,
pihenhettem a hűsben, a márványpadon,
álmodozhattam szabadon, puha párnák között,
egy álomról, egy férfiról, ki vétlenül, de
nem véletlenül, a szívembe költözött.
Évek óta övé már minden gondolatom,
s, hogy ő is szeret - régen tudom -
hófehér galambok hozzák, viszik a levelet,
- Ő ír nekem csodálatos meséket -
de találkozni, és megélni ezt a szerelmet
a rabmadár számára nem lehetett.
Egyszer meghallgatta mégis az ég, az én imám,
s egy forró nyári délután, lent a szőlőkert
alján, a folyó hűs vizében, a lágy hullámok
simogató ölében, enyhülést kerestem,
még nem tudtam, hogy ez a nap lesz a mennyem,
mikor megláttam Őt, csak remegve álltam,
és csodálva, titokban a fürdőzését lestem, vártam.
A partnak ez a része csak az enyém volt,
ide nem tehette be lábát se élő, se holt,
szabad voltam, itt az igazi Én, maradhattam.
Hűs szél borzolta a hullámokat, vitte
felé, az én édesen mámorító rózsaillatomat,
már érezte, hogy nézem, hogy hang nélkül,
remegve várom, hogy oly régóta kérem,
forduljon felém, induljon el, hogy én is lássam
a vágyat a szemében, ajka találjon ajkamra
és forrjunk össze, lángolva forró ölelésben.
A folyó melletti sűrű bokrok árnya,
eltakart bennünket, nem figyeltünk másra,
szerelmesen simultam hevesen ölelő karjába.
Bőrömön a vízcseppek forrva sisteregtek,
kegyelmet nem kaptam, nem volt eleje, se vége
a csóktengernek, megismertem milyen,
ha valakit, igaz szerelemmel szeretnek.
Halkan beszélt hozzám, becézett, szemében
cirmos fényekkel nézett, s az én szememben
megtalálta mindazt, mire férfi vágyik, ha
a szeretett nő adja a választ, csókjából méz
íze édesítette a számat, nem tudtam betelni
vele, visszaadtam az összeset, nem csak
egyet, de százat, felittam testéről a vízcseppeket,
szomjatoltani mással nem lehetett, kezem
simogatni indult, felkorbácsolni vágyát,
kényeztetni a bőrét, hallani, hogy kéri,
könyörgi: még és még! - és én vezettem
tovább az ő kezét, hogy megállítsam
egy pillanatra a lélegzetét, amikor érzi,
hogy övé vagyok egészen, már egy test
egy lélek, túl vagyunk mindenen, félelmen
és reményen, ott égett mindkettőnk szemében,
egy beteljesült álom, mert eltalált egy nyíl,
szívünk közepébe lőtte Ámor, miénk volt
ez a gyönyörű szerelem, miénk volt a mámor.
A nap aranyló sugarai vörösre váltak,
koronát varázsoltak a part menti fáknak,
a szél messziről édes dallamot hozott felénk,
valaki énekszóval hívta szerelmesét,
nekünk ez a búcsú perceit jelentette,
ígértem könnyes szemmel bátran, hogy
feledni nem fogom, hogy csak azért élek,
szívem csak azért dobog, hogy Őt várjam.
Szemembe nézett, karjait védőn körém fonta,
sós könnyeimet az arcomról mind lecsókolta,
szótlanul fogadta, tavasszal eljön értem, s
hogy rabmadár nem leszek többé már, sohasem.

A rózsakertben most halottak a virágok,
hideg szél fúj, felkavarja a lombot,
a márványt nem melegíti puha párna,
rab vagyok újra, a szerelem rabja,
ki a csodát, a gyönyörű tavaszt várja.
Kedvesem távol, messze tőlem, csak a
fehér galambok hűsége élteti a szívem,
még mindig hozzák-viszik a levelet,
ők tartják bennem az erőt, a hitet, hogy él,
hogy nem felejti Ő sem, hogy várom, itt van velem,
hogy a miénk, hogy örök marad ez a Szerelem.